Testtudati munka

"Aki lélegzik, képes táncolni." Fordíthatnánk Alito Alessi, olasz származású amerikai táncművész szavait, aki Emery Blackwell cerebrál paretikus táncművész társával együtt 1987-ben elindította a Danceability mozgalmat az USA-ban. A mindenkori szépségideáltól eltérő testtel rendelkező művészek színpadi előadásai a társadalmi attitűd formálást segítik elő.  A színházban megismerhetővé válik mindaz, ami elől a hétköznapokban szemérmesen elkapjuk a tekintetünket. Amit már ismerünk, attól már nem is félünk.

Magyarországon 1999-ben a Bliss ALapítványban indult el Bóta Ildikó pantomin-művész és testtudati terapeuta vezetésével az a műhelymunka, amiből a Tánceánia Együttes kinőtte magát. 

Az egyetemi éveim alatt volt alkalmam először találkozni a csoporttal és a módszerrel, és hamarosan az egyetemi kurzuson kívül is részt vettem a mozgás-és táncterápiás vegyes képességű csoportokon sajátélményként, majd 2013-ban Az ArtMan Mozgásterápiás Közhasznú Egyesület szakemberei ( Bóta Ildikó, Kálmán Ferenc, Gál Eszter, Gyulavári Ágnes, Farkas Dorka) által vezetett felnőttképzésen Mozgásművészeti és Testtudati Csoportvezető végzettséget szereztem.

A Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Karon A "Bevezetés a táncterápiába" című kurzuson szerzett benyomásaimra így emlékszem vissza 10 évvel később:

 "Egy olyan önismereti kurzus volt a gyógypedagógiai karon 2009-ben, ami alapvetően befolyásolta és határozza meg a mai napig a kliensekhez való viszonyulásomat. Az órákon félretéve a szakember szerepét, partnerként működhettem együtt a sérült és nem sérült csoporttársakkal. Nem korrekciós, vagy valamilyen mögöttes fejlesztési szándékkal, hanem közösen alkotva, a mozgásban rejlő kreativitás segítségével, az egymásra figyelést és egymásra utaltságot megélve. Ebben a közegben otthonosan éreztem magam. Más értelmezést nyertek a mozgás- és kontaktimprovizációs térben az emberi test rendellenességei, hibái. Az egyediség szépségként, a beszűkült lehetőségek izgalmas kísérletezési lehetőségként jelenhettek meg, és az autonómia tiszteletben tartásával valósultak meg az alkalmak.

Különleges adalékként a mozgás-szervrendszeri eltérések megismerése egy mélyebb testi szinten zajlott a kontakt tánc során, mint egy gyógytorna gyakorlat során. A sérült táncos mozdulatait tükrözve és vele együtt mozdulva közelebbi, testi tapasztalást tudtam szerezni a partner izomtónusáról, izomerejéről, hajlékonyságáról, egyensúlyáról, mozgásmintáiról, stb.. mintegy vele együtt átélve, a mozdulatai részesévé válva. Egyedülálló élmény volt, hogy a sérült csoporttagok is elláttak vezetői szerepkört, valaki asszisztenciával, valaki önállóan. Láthatóan más minőségben voltak jelen, teljesen tudatában a vezetői szerepüknek. Sokkal többre voltak képesek ebben a szerepkörben, mint azt hallgatóként, csoporttársként feltételeztem.

A tánc során megtapasztalt látszólagos mozdulatlanságnak, csendnek a munkámban is tudatosan teret engedek. Mennyi minden tud belül zajlani, kívülről láthatatlanul! Amikor terapeutaként találkozom egy kisgyermekkel, emlékeztetem magam rá, hogy ne siettessem, hagyjam meg neki az elegendő időt. Időt és teret adok az érzésekből, gondolatokból, ötletekből fakadó elmozdulásoknak. A táncterápia kiemelt figyelmi terében egy mozdulat megszületése a mozdulatlanságból sikerélményt okoz, hasonlóan egy fejlődésben lévő kisgyermek öröméhez, amikor újabb és újabb képességeit bontakoztatja ki. A munkámban jellemzően ezért a bizalom megteremtését tartom elsődlegesnek a gyors eredmények elérésével szemben, mert az örömteli kísérletezéshez bizalomra és időre van szükség. A környezetüknek kiszolgáltatott sérült embereknél különösen fontos, hogy szakemberként a test jelzéseinek olvasása, az érintés és a kommunikáció során az önrendelkezés lehető legmagasabb szintű tiszteletben tartása valósuljon meg. A kurzus ezekben adott olyan elemi szintű, közelségű tapasztalást, amiben más kurzuson nem volt részem."

Szakdolgozatomat is ebben a témában írtam, ami itt érhető el.

https://edit.elte.hu/xmlui/handle/10831/47051?locale-attribute=en